Ha nem ismerném magam, azt mondanám, nagyon egoista dolog az embernek saját magával riportot csinálni. De aki igazán ismer, az tudja, hogy egész eddigi múltamban, ahol csak lehetett, kerültem a felhajtást magam körül. Sokan csináltak már riportot velem, legtöbben jó szándékkal, így nem is szeretném felülírni a munkájukat. Több alkalommal előfordult, hogy nagyon tájékozatlanok voltak, ezért a standard kérdéseket tették fel: „mik a terveid”, vagy nagyon leszűkítve kérdeztek az adott produkcióval kapcsolatban, aminek épp a részese voltam.
MIKOR IS KEZDTEM ZENÉLNI?
Öt éves koromban, a szüleim felfigyeltek rá, hogy nagyon érdekel a zene. Minden gyerek énekelget, de én cserfes kislány voltam és legtöbbször a mondanivalómat egyszerűen elénekeltem. Az első szerzeményeim ezek voltak. Négyen voltunk testvérek, három bátyám és én. Nem vetett fel minket a pénz. Viszont a szüleim kalandvágyó emberek voltak, és gondoltak egy nagyot. Eladtak minden mozdítható dolgot a lakásból, a bútorokat is beleértve és vettek egy pianínót. Egy hónapig matracokon aludtunk, aztán részletre vettek bútorokat. Viszont ott volt a gyönyörűséges, csillogó bársonybarna zongorám. Anyám kézen fogott, szorosra fonta a rakoncátlan hajam vasalt masnival, és elvitt beíratni a zeneiskolába. A szokásos felvételi ritmus és énekgyakorlatok után, megkérdezte a tanárnő: Valika, mondd, milyen hangszeren szeretnél játszani? Szinte hatásszünet nélkül rávágtam, hogy hegedűn. Anyám zavartan magyarázkodott egy kicsit, maradt a zongora.
Imádtam zongorázni, helyenként apám és a szomszédok agyára mentem (panelban laktunk…). Az olimpiák és a világbajnokságok közvetítésekor szigorúan limitálták a gyakorlásom mennyiségét, mert apám szerette volna normális hangerőn hallgatni. Nagyon gyorsan fejlődtem. Olyan 10-11 éves lehettem, amikor Kati néni, a tanárnőm, olyat mondott, amit soha nem felejtek el. Szigorú, de nagyon melegszívű volt. Az egyik óra után mellém ült, azt hittem megint tövig vágja a körmöm. De finoman átfogta a kezeim, és azt mondta, minden tanár életében van egy diák, akiért érdemes volt tanítani, akár 40 évet. Ez a diák számára én vagyok. Igazából nem meghatott, hanem lendületet adott. Többek között olyan lendületet, amit szegény Kati néni megemlegetett.
Úgy egy év múlva, az éves növendékhangverseny valamiért nagyszabásúbb volt, mint a többi. A debreceni Aranybika szálloda Bartók termében tartották. Kiemelten tehetséges növendékek játszhattak. Én voltam a legfiatalabb, de főiskolások is voltak. Szigorúan két darabot játszhatott mindenki a borzasztóan illusztris vendégeknek. A játékot követően egy rövid meghajlás után le kellett sietni a színpadról. Nagyon merev koreográfiája volt az egész rendezvénynek. Le is játszottam a két darabot, majd meghajoltam. Nagyon nagy tapsot kaptam, nyilván a koromnak és a repkedő loknijaimnak is köszönhetően. Gondoltam egy nagyot és visszaültem a zongorához. Kati néni halálra vált arcára vetettem egy pillantást, majd cseresznyére szorított szájjal eljátszottam egy általam komponált kis zsengémet. Szegény tanárnőmet talán az mentette meg az infarktustól, hogy újabb nagy tapsot kaptam utána hatalmas nevetés kíséretében. Akkor már nem bízta a véletlenre a dolgot, feljött értem a színpadra, és kézen fogva lekísért.
KAMASZKOR
Egyértelmű volt a zeneművészeti szakközép. Mondhatnám, hogy tárt karokkal vártak. Ám tomboltak a hormonjaim és az állatok iránti olthatatlan szeretetem. Ellenálltam, de titokban. Nem akartam az elvárásoknak megfelelni. Suttyomban beadtam a jelentkezésem a pallagi mezőgazdasági szakközép iskolába, állategészségőr szakra. Úgy döntöttem, állatorvos és zongorista leszek, egyszerre. Fel is vettek, nem tudom érzékeltetni a hatást, ami anyámat és Kati nénit érte, amikor megkapták az értesítőt. Apám kubista szemlélettel csak annyit mondott: hasznos szakma, csak csináljam jól. Muszáj elmondanom róla, hogy művészember volt. Szakmáját tekintve cukrász, de mellette festett, méghozzá gyönyörű képeket. Az eladott képeiből tudtunk nyaranta Balatonra menni. Hosszú és fájdalmas lenne részletezni az ott eltöltött egy évem viszontagságait.
Az idealizált kép, ami a fejemben volt cicákról, kutyákról, lovakról, amint suttogóként kezelgetem őket, ősrobbanásként hullott szét, amikor hajnal négykor krumpliföldre kellett menni kapálni. Akkora volt, hogy láttam a föld görbületét. Az első éves szakmai órák rémálmok voltak számomra, pedig teljesen jogos ebben az iskolában. Száz szónak is egy a vége, menekültem vissza a zongorámhoz, csak úgy porzott utánam a termőföld.
MI TÁNTORÍTOTT EL A KLASSZIKUS ZENÉTŐL
Semmi. Csak szélesítettem a látóköröm. „Beficcent” még két év jazz is Potyók Balázsnál, miközben kinőttem egy viharos kamaszkorból. Regénybe illő volt, talán majd egyszer egy külön cikkben… (Nem véletlenül írtam erről a témáról.) Nagyon korán, 17 évesen megismerkedtem Gömör Lacival, az akkori Solaris dobosával. Akkortájt játszották a búcsúkoncertjüket, és alakultak Napoleon Boulevard zenekarrá. Lenyűgözött az élmény! Hozzá is mentem feleségül, született egy fiunk, Kristóf. A házasságunk hét évig tartott, meghatározó lett ő, és a zenekar is a későbbi pályafutásom során. Nagyon újszerű és izgalmas volt a stílus, amit a Napoleon Boulevard képviselt. Vincze Lilla különleges hangja egy addig teljesen szokatlan hangzással, szövegvilággal. Erdész Robira mentoromként tekintettem. Lehetőséget kaptam, hogy már a kezdetektől megjelenhettek szerzeményeim a lemezeiken. Nem tüntettek fel, mint szerzőt, nem akartak kételyeket a fejekben, hiszen én hivatalosan nem voltam tagja a zenekarnak. Tulajdonképp külsős voltam, nagy megtiszteltetés volt, hogy korongra kerülhettek dalaim, szövegeim.
Közben Szentendrén rádióztam, egy zenei műsorom volt. Nagyon jó kis riportokat is csináltam zenészekkel, igazán élveztem. A 1989-es Cannes-i fesztiválra a Mylord feldolgozását ketten csináltuk Cziglán Istvánnal, aki sajnos azóta meghalt. Sokat tanultam tőle is, ő vezetett be a zenei számítógépes programok használatába már a kezdetektől nagy-nagy türelemmel.
„LEGYETEK JÓK, HA TUDTOK”
A zenekar feloszlani látszott, sok sikeres év, lemez és koncert után. Ám Gömör Lacival, Kollár Attilával és Pócs Tamással úgy döntöttünk, folytatjuk. ’90-ben megjelent a Legyetek jók, ha tudtok című album, Könczöl Szilvivel és Vámos Zsolttal kiegészülve. A hangmérnöki munkákat Erdész Robi csinálta. A dal érdekesen született. Egyszer éjszaka nem tudtam aludni, rám nem jellemző módon. Ezt a filmet adták, és annyira tetszett nem csak a dal, hanem az egész hangulata, üzenete, hogy elhatároztam, felhasználom egy zenémhez. A fő témát refrénként ültettem be, a verzék viszont saját szerzeményeim.
Egy kis unikum a dallal kapcsolatban, hogy bár „csak” a refrénjét használtam fel, egyetlen fillér jogdíjat sem kaptam érte. Úgynevezett authorizációt kellett kérni Branduarditól, a filmzene szerzőjétől, hogy megjelenhessen feldolgozásban. Meg is kértem a jogvédőn keresztül. Jött is a telefon, hogy megérkezett. Hurrá, bementem az irodába, ahol éppen csomagoltak, mert akkor költöztek el a Vörösmarty térről. Kiderült, hogy a nagy költözködésben elkeveredett valahol az engedély, másodszor meg nem küldték el, mert berágtak az Olaszok.
Az, hogy én énekeltem el, tulajdonképp véletlenül történt. Már a stúdióban voltunk, amikor Szilvi felénekelte. A fiúk mondták, hogy daloljam fel én is, mert Szilvinek túl karakteres a hangja ehhez a dalhoz, ami egyébként nagyon jól passzolt a többi, rockosabb hangzású zenéhez. „Megvették”, így lett, hogy a slágerdalt megnyertem. Óriási siker lett, tulajdonképpen a filmet is ezek után vetítették le többször is normális időben a TV-ben. Voltak persze keserű pirulák is bőven. Például, az akkori kiadónk annyira felbuzdult a siker láttán, hogy kitalálták, csinálnak egy lemez sorozatot, Filmslágerek Magyarul címmel. Csak engem hagytak ki belőle. Ünnepelték magukat vastagon a nagyszerű ötletért és üzleti sikerért. Lelkük rajta! Azért egyszer én hozzávágtam egy általuk szervezett fesztiválon a kapott virágcsokromat az ügyvezetőhöz. Pedig békés ember vagyok, de az akkor úgy adta magát, meg jól is esett. De nem vagyok haragtartó…
ROCK, SZERELEM, KIS HERCEG
A lemez rockosabb hangzása egyébként szándékos volt részemről, hiszen erősen elkezdtem vonzódni a műfajhoz, annak is a progresszív képviseletéhez.1992-ben Trenka Csaba Gábor megkeresésére csináltunk egy lemezt a regénye alapján Lastofka Beával. Az utolsó lemez, 1993-ban jelent meg, Jó lenne, ha jó lenne címmel. Itt már végig én énekeltem. Új gitárost kerestünk a koncertekhez, találtunk is, meg én is, egy mindent elsöprő szerelmet, egy személyben. Nagy Péter személyében, aki azóta is a férjem, barátom, szerelmem, a gyönyörű lányom apja, és nem utolsó sorban munkatársam.
Közben megszületett az új zenei kisgyermekem is, a Kis Herceg. Imádom a könyvet, szerintem az élet összes igazsága és „fontossága” benne van. Reklám nélkül, rekordpéldányban kelt el az akkor még kazettán megjelenített album. Később színházban is bemutatásokra került, sőt felkértek, hogy játsszak benne. Én voltam a Róka. Szerettem rókának lenni! Majd Péterrel csináltunk egy zenekart, Twin Peaks néven. Őrülten előremutató, őrült zenék voltak. Kőkemény progresszív metál, súlyos témákkal, pszichedelikus szövegekkel. A zenéket és a szövegeket is én követtem el. Mondanom sem kell, mekkora kontraszt volt a Kis Herceg mellett. Felhasználhattam Bartóktól szerzett infúziómat. Annyira izgalmas volt! Fel is léptünk sok helyen, többek között az akkori Diáksziget nagyszínpadán. Ott voltak az MTV külföldi tévécsatornától is. Annyira „bejött” nekik a zene, hogy a fesztivál összefoglalójára fel is rakták.
ÉVA. CSEPREGI ÉVA
Hála a sorsnak, megismertem Csepregi Évát. Tulajdonképp először a zongoráját szerettem volna megvenni, később megvettük a lakását. Barátság és munkakapcsolat született, az Atlantisz című albumára írtam dalokat. Nagyon szívesen gondolok vissza az együtt töltött időkre. Mindig is hangoztattam, hogy jobban szeretek fiúkkal dolgozni. Éva kivétel volt. Nagyszerű, intelligens ember, igazi nő, holtprofi énekes.
Kísérletezgettem közben Magyar Népdalokkal is, szeretem a stílusgyakorlatokat, extrém módon.
HÁZASSÁG, ROCK AND ROLL, ORATÓRIUM
Péter részéről lánykérés lett. Nem szokványos. Már beszéltünk a házasságról bőven, csak még nem volt nevén nevezve. Kaptunk ajándékba az anyukájától egy gyönyörű utat Izraelbe. Egy hetes keresztény zarándokút volt, elég szoros időbeosztással, idegenvezetéssel. Nem mindennapi ajándék, nem is reagáltam rá mindennapian. Egy reggeli alkalmával két vajas pirítós között megkérdeztem a kedvesem, hogy nem akarjuk-e, hogy ez az út legyen a nászutunk? Aranycsillag teljesen zavarba jött, a pirítóstól majdnem megfulladt, de életveszélyt meghazudtoló elszántsággal kikapta a vázában levő egyhetes, kissé fonnyadt rózsát, és elém térdelt. „Valeska, leszel a feleségem?” Hiába, egy úr a legváratlanabb helyzetekben is úr marad. Lettem a felesége. Itthon dübörögtek a Twin Peaks koncertek, sokat játszottunk.
Összeházasodtunk, elutaztunk, varázslatos volt. A második éjszaka nagyon misztikus álmom volt. Egy arany színű kezet láttam, amiből arany golyók estek ki egy piramis csúcsára. Ahogy lepattantak-gördültek a kiszögeléseken, hangokat adtak ki. Összeállt egy konkrét dallammá, harmóniákkal. Felébredtem, amire emlékeztem, lekottáztam egy szállodai szalvétára. Amikor hazajöttünk, elkezdtem írni a Testamentum című oratóriumot. Több évig dolgoztam rajta.
Itt szúrnám közbe, hogy sokan nem tudják, technikailag hogyan is zajlik a zeneszerzés-hangszerelés. Komoly technikai háttér áll már rendelkezésre, ami nagyban segíti a dalok megszólaltatását. Amikor számítógépes rögzítésről beszélünk, nem arról van szó, hogy a gép bármit is hozzáad helyettem a szerzeményekhez. Arról van szó, hogy több ezer hangmintám van. Ezeket az általam használt programmal át lehet konvertálni a billentyűmre. Magyarán, ha elkezdek komponálni például egy komolyzenei darabot, feljátszom az úgynevezett master keyboardomon a brácsától kezdve a fúvósokon keresztül az összes hangszer dallamát-szólamát egyenként, amit megálmodtam. Összeáll a mű. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élő játék helyettesíthetővé, vagy feleslegessé válik, de megtévesztően jól megszólaltatható. Egyszerűbb és praktikusabb, mint a stúdiómba hívni egy orchestral zenekart, kiosztani a kottákat, és feljátszatni. Mi van például, ha nem tetszik, amit kitaláltam? Meg be se férnének…
Visszatérve a Testamentumra, amikor már összeállt a nyitány, kiírtam egy CD-re és gondoltam egy nagyot. Szerettem volna, ha balett produkcióval párosul. Nem is voltam rest, felhívtam Markó Ivánt, hogy meghallgatná-e az anyagot. Személyesen nem találkoztam vele, de meghallgatta, az biztos. Történt ugyanis talán egy szerdai délelőttön, hogy csöngettek. Gyanútlanul ajtót nyitottam szerda délelőtti mackóban, kócos hajjal. Egy konkrét TV stáb toporgott a panel lakásunk ajtaja előtt lámpákkal, kamerákkal. Túl sokat nem is kérdeztek, már bent is voltak, át is rendezték a lakást riportkompatibilissé. A riporter elmondta, hogy Iván szólt neki, érdemes lenne velem egy riportot csinálni, mert tetszett neki, amit hallott. Nagy sajnálatomra, nem jött össze a közös munka, mert akkoriban dolgozott a József és Testvérein.
AZ A BORZADÁLYOS NAP…
Minden sallangot nélkülözve, tényszerűen, letörlődött a winchesterről az összes addig csinált zeneanyagom. Minden. Van egy szókapcsolat, amitől azóta is kiráz a hideg: format C. Nyilván szerettem veszélyesen élni, mert biztonsági mentésnek a gondolata sem volt meg. Nem mondom, hogy elintéztem egy vállrándítással. Nem beszélek róla többet. Fatalista vagyok, később mégiscsak megjelent egy másik formában (erről, nemsokára szó esik), viszont képtelen voltam a Twin Peaks anyagot és a Testamentumot újraírni. Néhány demó maradt csak meg CD-re írva. Sajnos történt egy, majd egy újabb tragédia is a családomban, talán ezért sem volt erőm újrakezdeni. Az első az volt, hogy a legtragikusabb körülmények között meghalt a bátyám. Írtam dalt enyhülésre, de csak nagyon hosszú évek múlva tudtam feldolgozni.
Önvigasztalásképp csináltunk egy formációt Menetközben névvel. Jazz-es, soul-os hangzással. Klassz volt, ebben a műfajban is kipróbálni magam, szerzőként és énekesként is.
ÚJ GYEREK, ÚJ LAKÁS, ÚJ KIHÍVÁSOK
Szentendrén laktunk, egy bájos kis lakásban, a még bájosabb hat hónapos Boglárkánkkal, amikor izgalmas telefonhívást kaptam. Fülöp Csaba hívott. Aki esetleg nem ismerné (szakmájából adódóan nem ő látszik, ő az, aki láttat), fantasztikus fotós. Többször dolgoztunk előzőleg együtt zenekari fotózások alkalmával. Nagyon szerettem a munkáit, meg őt magát, mint embert is. A sajátságos humorérzékéért pedig odavoltam. Meggyőződésem, hogy az intelligencia fő alapköve a humorérzék. Úgy egy-két éve nem beszéltünk már, ezért gyorsan túlestünk az üdvözlési protokollon. A lényegre tért, nevezetesen, hogy lett egy gyönyörű felesége, aki zongoraművész. Szentpéteri Csillának hívják. Azt szeretnék, ha valamilyen módon tudná képviselni a klasszikus értékeket, színvonalas, populáris környezetben is. Jól esett, hogy bízott a kreativitásomban, nagyon felcsigázott. Kemény dió volt, mindig a legelső valamit kell kitalálni nagyon, azután követni a kitalált utat. Összeismerkedtünk Csillával. Nagyon jó zongorista, szép és nagyon szenvedélyes nő. Rengeteget törtük a fejünket, millió demó íródott, mire megjelent az első közös munkánkból született lemeze, az Üzenet. 2000-től 2005-ig dolgoztunk együtt négy lemez erejéig. Talán nem méltatlan, ha azt mondom, mindketten sokat tanultunk az együtt töltött időkből/és alatt.
GYEREKEK, GYEREKEK…
Még a Kis herceg előadásain ismertem meg Kovács Robit (régi kölyökidős kissrác), ő játszotta magát a kis herceget. Kortalan fiú, elképesztő energiákkal. Több darabjához is írtam zenéket a Görbe Tükör színtársulatának. Maugli, a dzsungel fia, Mátyás a csillagok között, Hányszor mondjam még. Élveztem ezeket a munkákat is, nagyon kedves darabok. Robi pedig mindig feltölt, mint egy örökmozgó generátor. Szerintem soha nem fog felnőni, pedig már neki is van két csodaszép gyereke. Természetesen ezt a szó legjobb értelmében írom, nagyon szeretem őt.
ESZMÉLÉS
Elkezdtem dolgozni egy nagylélegzetű darabon, Pogányok címmel. Egy hosszú, nagy mélységű részt írtam súlyos vonós megszólalással. Amíg az ember benne van az alkotásban, nem érzékeli, hogy mit is csinál valójában. Egyszerűen csak jönnek a hangok, hangszerek egymás után. Olyan, mintha én a közvetítője lennék egy épp akkor születő zenének. Amikor végeztem, hátradőltem, lekapcsoltam a világítást, és hallgattam a dalt. Hihetetlenül erős hatással volt rám, szinte transzba estem. A felismeréstől is, ami belém hasított. Nem nyűgözhet le a saját zeném! Nem dagaszthatom ekkorára az egómat, le kell szállnom a földre. Kikapcsoltam a hangszerem, és kitaláltam, hogy mi legyen.
Az lett, hogy elkezdtem keresni egy olyan munkát, ami a lehető legtöbb alázatot követel meg. Tudom, hogy minden munkát lehet alázattal csinálni, de én olyat akartam, ami… nem kényelmes. Eszembe jutott a prosectura is, de eleven emberekkel kellett kontaktusba kerülnöm. Az idegenlégióba nem vettek fel nőt, kerek-perec megmondták. Kitaláltam végre, de ahhoz iskolába kellett járnom. Nem szeretek ímmel-ámmal csinálni dolgokat. Mint már említettem, édesapámtól tanultam, hogy bármit lehet dolgozni, csak csinálja jól az ember. Én mondjuk eléggé túltolom, sokszor képes vagyok beleégni abba, amit épp csinálok.
Beiratkoztam egy pedikűrös iskolába. El is végeztem, szín négyessel, és elmentem idősek otthonába karitatívkodni. Később egy belvárosi üzletbe jártam dolgozni (biciklivel, reggel hatra, Őrmezőről), ami pont a TV székházával szemben volt. Ez azért érdekes, mert volt egy ember, aki hozzám jött ellátásra, és arról mesélt, hogy este koncertre megy. Az egy érdekes este volt, mivel én felléptem ott, mint az egyik előadó, nagyon csillogós ruhában. Cserháti Zsuzsának írtam egy Satie feldolgozást Csilla egyik koncertjére. Akkor már elég rossz állapotban volt a művésznő, ezért én énekeltem el helyette. Óriási bátorítást kaptam tőle, amikor elküldtem neki az általam felénekelt verziót. Nagy veszteség, hogy már nincs köztünk!
Ezt a „dolgozást” abbahagytam majd’ másfél év után, mert nem tudtam és nem is akartam elszakadni a zenétől, de nagyon tanulságos volt. Az idős otthontól viszont még sokáig nem tudtam leválni. Nagyon, nagyon szerettem őket! Lelkileg lett túl sok, hogy meghaltak, egyik találkozásunktól a következőig.
SAJÁT STÚDIÓ OTTHON
Egy csodaszép Buda-környéki településen építkeztünk, amibe született egy stúdió. Egy nyugalom szigete, az alkotás megteremtésének netovábbja. Piros falakkal, Péter álmodta meg. Újabb felkérést, gyógyító erőt hozott az új otthon. Gömör Laci, Pócs Tamás és Kollár Attila szerettek volna új Solaris koncerteket, illetve lemezt. Később Attila elállt a szándéktól. Készült is egy „kislemez” Mystica címmel, két dallal és Solaris Fusion névvel, majd követte a Testament(!) nagylemez, Nostradamus néven. Főleg külföldön jelent meg, Skandinávia, Oroszország, Mexikó, Kína, Anglia… Nagy volt a fluktuáció fuvolista téren, három is „elfogyott”. Bartha György, Viszokay Rudolf, Földesi Péter. Az utóbbi kettőt lerabolták a külföldi szemfüles jó fuvolista-vadászok. Gitárosunk Káptalan András és Nagy Péterem volt. Ő is hangmérnökölte az anyagot.
Az az igazság, hogy a lemezt nagyon jó volt csinálni, de a koncertjeinken rommá izgultam magam. Soha annyira lámpalázas nem voltam, mint akkor. Több dolog miatt. Egyrészt ez a zenekar egy legenda volt, ráadásul az első nagyhatású, nem klasszikus zenei élményem hozzájuk kötődött. Másrészt a fő atyja Erdész Robi volt, élete nagy részét, mint ahogy a többi alaptagnak is, ez határozta meg zeneileg. Tehát életműről beszélünk. Nem lehetett rekonstruálni, márpedig, a koncerteken játszani kellett a régi klasszikusaikat is. Őszintén mondom, nekem beletört a bicskám. Zongoristaként képzettebb vagyok Robinál, de a Solaris billentyűseként meg se közelítettem. A lemeznek örülök, különleges ékköve a zeneszerzői palettámnak.
MAGMA ÉS POGÁNYOK
Annyira jó dalok lettek! A youtubon is meg lehet hallgatni őket. Fénykiáltók és Szélfohász a címük. Több is született, de csak ezek kerültek fel.
Nem is volt hiábavaló, mert beleírtam a Pogányok című készülő rockoperámba, ami lassan el is készült. De akkor jött a feketeleves. Életem feketelevese menedzselni saját magam. Ha visszatekintenek az eddigiekre, észrevehető, hogy igazából, engem találtak meg a lehetőségek, és nem én kerestem azokat. Illetve, számos felkérést kaptam különböző produkciókhoz, de ezek többnyire egyszerűen nem ütötték meg azt a mércét, ami számomra annyira fontos. Hű! Pedig kereshettem volna jó sok pénzt, meg pajtása lehettem volna jó híres celebeknek. Valószínűleg genetikailag kódolva vagyok az érdekeim ellenképviselésére, az üzleti részről nem is beszélve. Ezért is van, hogy sokan megkérdezték már és meg is kérdezik a mai napig, hogy ilyen széleskörű zenei múlttal miért nem ismerik az arcom vagy a nevem.
A fent említett ügy az egyik oka. A másik, hogy soha nem szerettem volna feltétlenül előtérben lenni. Nem az arcom vagy a nevem ismeretéért zenélek, hanem mert ez az életem, a gondolataim kivetülésének az eszköze. A zene világvallás, és én szeretek a térítője lenni. Akár arc vagy név nélkül is, ezzel a tulajdonságommal többen vissza is éltek. De nem szomorított el soha, teljesen tiszta szívvel és őszintén mondom.
Számomra nem értékelhető, hogy egy slágerrel egy előadó 30 évig haknizik. Ha valaki nagyon szereti, meg lehet hallgatni lemezről, vagy millió kütyüről már. Nem is tagadom meg egyetlen munkámat sem, csak úgy gondolom, folyamatosan fejlődni kell. Persze, ez lehet egyéni is, nem ítélkezem. Az sem mindegy, milyen zene. Vannak örök érvényűek, de ha azok megszólalnak koncerten, nem is hakniról beszélünk.
Tehát, ott volt a tarsolyomban egy rockopera, amit nagyon szerettem volna, ha színházban bemutatnak. Sőt, konkrétan, azt szerettem volna, ha a Komáromi Lovas Színházban mutatják be. Varázslatos hely. Jött a segítség, megint megrebbentette szárnyát az én kis sorsangyalom. Közvetve megismerkedtem egy Beával. Egy különleges Beával, aki már az első beszélgetésünk alatt nagy hatással volt rám. Nagyon sok mindenről szó esett, a Pogányokról és az álmomról is a színházzal kapcsolatban. Széttárta a karjait és mosolyogva elmondta, hogy az igazgató gyermekkori jó barátja.
Azt kérte, hogy hívjam fel bátran, majd ő szól neki, hogy keresni fogom. Sűrűn bólogattam és örültem is a lehetőségnek. Esténként, mielőtt elaludtam, dédelgettem a lehetőséget, jó volt elaludni a gondolatra. Ebben ki is merült a darabom menedzselése. Tudom, hogy nem normális, de képtelen voltam felvenni a telefont és „árulni” a művet. Több hónap telt el, mire újra találkoztam Beával. Nem volt mérges, inkább csak bölcs mosollyal szemlélt, amikor elmeséltem, miért nem telefonáltam. Még aznap délután felhívott, hogy MOST várja a jelentkezésem az igazgató.
MÁRKOS ATTILA
Gyorsan tárcsáztam, öt perc alatt megbeszéltünk egy találkozót. Visszafogott csinosba vágtam magam és rendszerbe szedtem a hajam. Az isten háta mögött találkoztunk, később megértettem, hogy miért. Praktikusan beiktatott a budapesti teendői közé, egy nagy lovas boltban volt dolga előttem. Ő puritánul nem csinosban, de annál természetesebben jelent meg. Nekem fontosak az első benyomások, érzékenyen működik az ösztönöm egy-egy ember megítélésében. Egy nagyon jó kiállású, szép tartású, energikus, de mégis tartózkodó embernek ítéltem meg Márkos Attilát az első találkozásunk alkalmával. Értelem és mélység volt a szemében. Tetszett neki az ötlet, elmesélte, hogy évek óta hasonló témában gondolkodik. A hét vezérről szeretne darabot írni. Odaadtam az anyagot CD-n, megígérte, hogy meghallgatja és felhív.
Néhány nap múlva meg is tette (azon ritka emberek közé tartozik, aki mindig tartja magát ahhoz, amit mond). Nem kertelt, nem szokott. Kerek- perec megmondta, ha csődbe szeretné juttatni a színházát, bemutatná a darabom. A zene jó, de olyan hosszú, lassan kibontakozó részek vannak benne, hogy egy lovas színházban ez kivitelezhetetlen. Nem állhatnak a lovak 10-15 percig egyhelyben, arra várva, hogy történjen valami. Halálra unják magukat. A lovas színház speciálisan megírt darabokat igényel, emberekre és lovakra. A sorrend felcserélhető…
Megértettem és elfogadtam, amit mondott, bár nem mondom, hogy nem sajnáltam. Udvariasan elköszöntünk egymástól, őszintén kifejeztem, hogy örültem annak, hogy megismertem. Sok sikert kívántam a továbbiakhoz és a telefon csöndes lett. Mindenképp szerettem volna ezt a témát zenében megmutatni, ezért gondoltam, B verzióként kiadjuk CD-n. (Nem, nem hagytak nyugodni az álmodozásom képei lovakról, a színházról a zenémmel.)
A HÉT VEZÉR
De egy bő hét elteltével felhívott Attila és azt mondta, próbáljunk ki valamit. Történetesen, hogy elküld két szöveget a Hét Vezér témájából és írjak rá zenét. Elmondta, ha tetszik neki, továbbgondolhatjuk, de ha nem, akkor annyiban maradunk. Tetszett neki. Őrületes munka következett egy évig. Imádtam minden percét. Attila elképesztő energiákkal rendelkezik, az egész ember megérne egy könyvet. Többek között egyedülálló az, amit megteremtett Komáromban. De minden erős ember mögött áll egy másik energiagenerátor. Ő Gréti, muszáj megemlítenem. (neki Grétije, nekem Péterem van.) Nagyon megszerettem őket, biztos pontok lettek az életemben.
Fantasztikus énekesek-színészek adták elő a darabot. Derzsi György rendezte, varázslatos volt, ahogy összeállt. Az előadások is azok voltak, én egy pici, de súlyozott részt énekeltem benne. (Tarantino is megjelenik a filmjeiben egy kicsit.) Nem lehet visszaadni az érzést, amikor teltházas előadások után állva tapsolnak az emberek, amikor érzem, hogy megérintette őket a zene és az üzenet, amit megálmodtunk Attilával. És a korona a tetejére az volt, amikor a kamaszlányom a tapsvihar közepén olyan piros arccal rohant oda hozzám, amilyen színűek a rózsák voltak a kezében. Zokogtam…
Azóta új darabba kezdtünk. Attila újragondolta Háry Jánost, én meg adom hozzá a talpa alá valót.
Könyv a fejemben
Réges-régen szerettem volna könyvet írni. Nagyon nehéz, még akkor is, ha tudom, miről akarok írni. Különösen egy regénynél. Ott világít a monitoromon egy üres lap és megjelenik az első fekete betű. Egy kicsit olyan, mint a zeneszerzés, csak egy regény egyszer csak elkezdi önállósítani magát. Látom, érzem a történéseket és leírom. Ez egy érdekes regény lett, erősen ellentmondásos érzéseket kelthet az olvasóban, akárcsak én. Igazából a fő karaktert megjelenésileg magamról mintáztam, de néhány tulajdonságát is.
Sokat meg az ellenoldalamról. Titokban írtam, hajnalonként. Amikor Péter felébredt és bejött jó reggelt puszit adni, gyorsan átváltottam a képernyővédőre, amin egy macska és egy béka volt. Akkor mutattam meg neki, amikor kész lett. Soha nem kérdezte, mit csinálok, de később elmondta, hogy néha elgondolkodott, vajon miért nézem órák óta a macskát és a békát. Gondolta, meditálok, nálam ez belefér. Elég sokkoló lett a történet, amire még rádobok egy lapáttal, mert zenét is írok hozzá. Félig már kész van, együtt szeretném kiadatni. Fortepiano a címe és Abuczki néven fog megjelenni. Azért, mert anyukám leánykori neve ez volt, és én nagyon szeretnék az ő nevével is valamiféle lenyomatot hagyni. Apáink vezetékneveit visszük tovább, de én szeretnék ebben (is) kivételt tenni, legalább egyszer.
A KIS HERCEG – ÚJRA
Napjainknál tartok. A szívem egyik fő csücske. (Mondjuk, szerintem elég furcsa alakú a szívem, mert sok csücske van.) Annak idején csak kazettán jelent meg, tulajdonképp egy irodában vettük fel az énekeket, az alapokat a szobámban csináltam. Deseő Balázs kezelte a technikai részét. Nagyon sokat vidultunk. Nem számítottam arra, amekkora siker lett. Nem volt reklámja, tulajdonképp szájhagyomány útján terjedt, de az utolsó információm 160 ezer eladott kazetta volt. Gyönyörű klip is készült, de Környei Attila egyszerűen elvesztette az egyetlen masterpéldányt, ezért nem tudtuk leadatni TV-ben. Viszont azóta is sok megkeresés érkezett, hogy nagyon szeretnék CD-n az anyagot. Ezért aztán elhatároztam, ha már lúd legyen kövér.
Újrahangszereltem és énekeltem az egészet. Sőt, három új dal is született a Pilótáról, a Kígyóról és a Rózsáról. A Király instrumentális volt, megfejeltem szöveggel és énekkel őt is. A lemezen nem lesz hallható, de a youtube-on igen, két angol verzió is. A Róka és az Elbúcsúzom. A műfordítást Káli-Rozmis Károly és Barbara (ismerős?) írta meg gyönyörűségesen. Az anyag annyira szép lett, hogy szerettem volna képi világot hozzá, ami nem rólam szól. Mármint nem az én személyemről, arcomról, hanem a történetről. Épp úgy, mint a Lovas Színháznál, most is megjelent a képi világ a lelki szemeim előtt.
Homokanimációban. Annyira lágy és törékeny közeget képvisel, ami pontosan illik A kis herceghez. Természetesen Cakó Ferencre gondoltam, mint alkotóra. Ő a műfaj kitalálója és abszolút mestere. Ugyan csak néhányszor találkoztunk mielőtt elkezdett dolgozni a zenével, mégis olyat csinált, amilyet meg sem tudtam volna fogalmazni neki. Nagyon érezte, tökéletes lett.
Újra megismertem egy különlegesen varázslatos embert. Mivel az összes dalra született animáció, meg is jelenik a CD mellett. Gyönyörű kiadvány, ajándék a lelkemnek is. Szervezzük a koncerteket, Péter fog akusztikus gitáron játszani benne. Jó lesz újra együtt a színpadon.
VÉGSZÓKÉNT
Nos, jó nagy dióhéjban ennyit az eddigi zenei életemről. Néhány dolgot biztos kihagytam, de inkább csak átfogó képet szerettem volna adni, talán kicsit magamnak is. Palancsa Gábor nevét nem szeretném kihagyni, megjelent már egy verses könyve is, és nagyon egyéni szövegeket ír. A közelmúltban dolgoztunk együtt egy produkcióban. Nem utolsó sorban ő tervezte a Hét Vezér és A kis herceg logóját is. Olyan jó, hogy ennyi klassz ember van mellettem!
Talán felmerülhet a kérdés, hogy miért írok zenéket ennyiféle stílusban. Általában egy szerző egy fajtát képvisel. Én azt gondolom, vagy inkább érzem, hogy egy benyomásnak, gondolatnak, vagy érzésnek nincs stílusa. Pozitív vagyok, de helyenként keresem a mélypontokat. Át is tudom élni mindkét pólust. Mivel én ezek alapján írok, nem ragaszkodom egyetlen műfajhoz sem. A lényeg, hogy hiteles legyen és akkor rendben van. Egy ember, ha kinyitja a száját, mondjon VALAMIT. Ha ecsetet fog, táncol, szobrászkodik, játszik, éli az életét, legyen valós, nem öncélú értelme. Zenészként óriási eszköztár áll a rendelkezésemre. Zenésznek lenni nagyon jó!